Az Arcus temporum fesztivál alapgondolatai, a találkozás és a párbeszéd, valamint az idei kulcsfogalom, az emlékezet jegyében a 2021-es eseménysor hangversenyei a romantika nagy alkotója, Liszt Ferenc (1811–1886) és kortársunk, Dukay Barnabás (1950) művei között rajzolnak ki időívet. A két zeneszerző szellemi rokonsága – amellett, hogy mindketten a magyar zenetörténet formálói – elsősorban Liszt letisztult, kevés eszközt használó, a virtuozitás lehetőségeiről immár lemondó kései művei és Dukay átszellemültséget sugárzó zongoradarabjai, illetve kórusai között mutatkozik meg: a zeneszerzők mindkét műcsoportban a transzcendencia felé fordulnak, az örökkévalót keresik. Liszt mintegy kilépve korából, részben a múltból merít ihletet (ez a lehetőség Dukay számára is vonzó), részben a jövőbe mutató módon kísérletezik, Dukay pedig magát az időfogalom érvényességét is kétségbe vonja. A fesztivál első hangversenyén Liszt aszketikusan leszűrt eszköztárú liturgikus orgonaműveit (Introitus, Missa pro organo), Dukay egy kórusművét és egy orgonadarabját, valamint Liszt egy rövidebb és egy hosszabb, többtételes, orgonakíséretes kórusművét halljuk. A Septem sacramenta zeneszerzője szolgálattevő alázattal kalauzolja végig a hallgatót a katolikus egyház hét szentségének zenei eszközökkel megjelenített fogalomkörén.

Liszt a zenetörténet egyik legműveltebb zeneszerzője volt, korlátlan érdeklődése az összes művészeti ág iránt nyitottá tette. Különösen fontos volt számára az olvasás: részben, mert maga is szerette írásban megfogalmazni gondolatait, részben inspirációforrásként. Elmélyült gondolkodóként kiváltképp vonzották az olyan irodalmi művek, melyek olvasóiknak bölcseleti többletet kínálnak. Így vált életének két döntően fontos élményévé Goethe Faustja és Dante Isteni színjátéka. A Faust ihletését áttételesen felfedezhetjük a fausti szellemű h-moll szonátában, közvetlenül pedig a Faust-szimfóniában. Az Isteni színjáték élményére reflektál a Dante-szimfónia és a Dante-szonáta. Utóbbi a Zarándokévek I. kötetének egyik legfontosabb darabja, s egyben a h-moll szonáta testvérműve. Egytételes, viszonylag rövid – 18 perces – mégis hatalmas gondolati és érzelmi ívű, szimfonikus hangzású, virtuóz alkotás, festői pokolvízió, amelyben döntő szerepet játszik az intervallum diaboli (az ördög hangzöze), a tritonusz, vagyis a bővített kvart vagy szűkített kvint és a tématranszformáció. Utóbbinak köszönhetően a mű reményt adó, sőt megdicsőülést ígérő témája a heroikus megjelenés után lírai változatban is megszólal. A Dante-szonáta francia felirata, az Aprés une lecture du Dante eredetileg egy Victor Hugo-vers címe: Liszt ezen keresztül, áttételesen utal az olasz költőre ebben az 1849-ben, Weimarban befejezett alkotásban.

A fesztivál szombat délelőtti hangversenyén Klukon Edit és Ránki Dezső kizárólag Dukay Barnabás egy és két zongorára komponált műveiből szólaltat meg válogatást. Dukay zongoraművei már különleges, költői címeikkel is az úgynevezett „örök dolgokat” nevezik meg – Hold és felkelő Nap, világosság és sötétség, napfény, víz, kövek, Isten szele, örvendező lélek, a Mindenség –, átszellemülésre késztetve a zenehallgatót. Művei valójában zenei meditációk, önvizsgálatok és imádságok, nem véletlenül találkozunk bennük a vallásos, sőt a liturgikus zene különféle műfajmegjelöléseivel. Ezek a zenék különleges egyszerűséggel fogalmaznak, fogantatásuk nemegyszer vokális jellegű, gyakran korálszerűek, mentesek az úgynevezett „mutatós” elemektől és a virtuozitástól, ritmikájuk és metrikájuk szabadon lélegző, harmóniaviláguk pedig a leleményes disszonanciák ellenére időről időre tonális kitérőket tesz, máskor a dallamsorok befejezése idézi a késő középkor 14. századi mesterei, Guillaume de Machaut és Francesco Landini kompozícióit. Dukay zenéje nem érzelemmentes, de sztoikus nyugalmú, és nem akarja „birtokba venni” a hallgatót, mentes az offenzív mozzanatoktól. Zongoradarabjait béke jellemzi és az időtlenség lehelete járja át.

A hangverseny első részében egymást váltó Liszt-művek – orgona- és zongoradarabok – közül az orgonaművek nagyobb része azt a jelenséget illusztrálja, mely szerint Liszt életművének számos darabja több változatban maradt fenn. Ilyen átdolgozás a válogatásban az Excelsior!, a Les morts és a Requiem, s bizonyos értelemben átdolgozás – vagy inkább feldolgozás – a második rész Arcadelt-fantáziája, az Ave Maria is. A zongoraművek legtöbbje a kései Liszt elmélyült, befelé forduló magatartását, stílusának tisztaságát példázza. Jelentős kontraszt mindehhez a második koncertrész élén megszólaló B-A-C-H prelúdium és fúga (1855) nagyszabású gesztusvilága, szimfonikus hangzása és reprezentatív virtuozitása. Dukay Barnabás motettájának átszellemült hangjai után a kései Liszt orgonakíséretes kórusaiból hallunk válogatást. A kórusok, melyeknek többsége a hetvenes évek végét és a nyolcvanas éveket képviseli, kivétel nélkül nevezetes liturgikus szövegeket zenésítenek meg, zenei eszköztáruk pedig a kései Liszt jellegzetes minimalizmusának jegyeit hordozza, ugyanakkor a gregorián hatását is felfedezhetjük itt, keveredve az élénken kromatikus, újszerű harmóniákkal.

Liszt generációja a zenetörténeti múlttól számos olyan műfajt örökölt meg, amelyhez való viszonyát kulcsfontosságú volt meghatároznia. Opera, szimfónia, versenymű, szonáta – mihez kezd velük?  Liszt legalább három műfaj területén a kreatív újraértelmezés szellemében fogalmazta meg válaszát: keze alatt átlényegült a versenymű, a szonáta és a szimfónia műfaja. Mindhárom esetben lényegében ugyanaz történt: a zeneszerző a tömörítés, a folyamat összefogása, a tematikus koherencia, az omnia ex uno jegyében eszközölte változtatásait, egytételes, ám bensőleg tagolt, alapvetően egyetlen tematikus sejtből építkező folyamatokat hozva létre – és persze döntő volt a zenén kívüli inspiráció. A legnagyobb változások a szimfonikus zene területén történtek, hiszen itt Liszt nem egyszerűen átértelmezte a szimfóniát, hanem feltalált egy új műfajt, a programzenei hátterű, irodalmi, képzőművészeti, történelmi, mitikus vagy más inspiráció által ihletett, adott esetben egy egész történetet elbeszélő szimfonikus költeményt. Ezek a művei életének megállapodott, középső, weimari korszakához kapcsolódnak. A koncerten négyet hallunk közülük, négykezes változatban: az Amit a hegyen hallani, az Orfeusz, az Ünnepi hangok és Az ideálok a kevésbé ismert szimfonikus költemények közül valók. Liszt valamennyi szimfonikus költeményéből készített négykezes zongoraváltozatot. Ezek nem puszta átiratok, hanem önálló művek, amelyek a zenei anyagban más lehetőségeket fedeznek fel, mint a zenekari verziók, ugyanakkor Liszt, mint oly sokszor, itt is kísérletezik a zenekari hanghatások zongorán történő megjelenítésével.

Az utolsó hangverseny élén felhangzó Dukay-művek a fesztivál programján szereplő válogatás leginkább spirituális atmoszférájú, legletisztultabb, s a katolikus liturgiához legközelebb álló darabjai. Az Ölelj magadhoz Uram! illik az estet záró Liszt-mű, a Via Crucis szelleméhez, hiszen Dukay darabja halotti motetta, a koncert harmadik Dukay-műve pedig erős szálakkal kapcsolódik a templomi szertartások világához, hiszen második része hangszeres Missa brevis.  E Dukay-kompozíciókban az egyszerűségre való törekvés a kései Liszt radikális megoldásait is eszünkbe juttathatja, hiszen a Missa brevis első és utolsó része, a Kyrie eleison és a dona nobis pacem végsőkig csupaszított, egyszólamú dallam, ritmusértékek nélküli, csupán fermátákkal jelzett tagolódású, gregorián emlékeket idéző kottasor.

          Liszt kései remeke, a Jézus keresztútját a zene eszközeivel megjelenítő, 1879-ben befejezett Via Crucis eredeti változatában szólistákra és kórusra, valamint orgonára vagy zongorára komponált alkotás. Mint sok más művének, Liszt ennek is elkészítette négykezes változatát – most ezt a végsőkig egyszerűsített, szövegtelen műalakot halljuk. Liszt passiója a maga korában a kotta kiadásáig sem jutott el, s a közönség számára egészen 1929-es első előadásáig ismeretlen maradt. A mű jellemzője az archaizmussal keveredő modernség, amely minden külsőséget elutasít. A merész kromatikával a múltból vett idézetek alkotnak komplex stiláris egységet: hallunk gregorián himnuszt, B-A-C-H dallamot, protestáns korált. A Via Crucis, mely máig nem vált rendszeresen játszott művé, meghökkentő következetességével ejti zavarba hallgatóját: a műben a liszti etika kompozíciós alkotóelemként funkcionál. Az 1986-ban megjelent négykezes változat széles körű megismertetéséért sokat tett Klukon Edit és Ránki Dezső duója, amely számos alkalommal szólaltatta meg ezt a műalakot.